A dokumentumfilm készítésnek egy olyan műfaját művelem, mely az egyes emberek életét, sorsát oly közelről, olyan mélységben és hitelességgel láttatja, leírja, nyomon követi (mindezt művészi megfogalmazásban, aprólékos, kitartó munkával), mellyel a hétköznapokban valószínűleg sohasem találkozol ill. szembesülsz.
Egyszerűen nem adatik meg a lehetőség, hogy az emberi sorsok, a „valóság” megszámlálhatatlan sokszínűségét, igazságát, tanulságát tapasztald, érzékeld.
Ezt teszi meg helyetted a dokumentumfilmes, aki fáradtságot nem kímélve… szóval, aki kemény munkával, kellő érdeklődéssel és érzékenységgel kialakítja azokat a bizalmi kapcsolatokat, hogy sorsokhoz olyan közel kerülhessen, amely közelség lassan láttatni engedi a lényeget, mely ugye nem más, mint maga az ÉLET. Ez a legnehezebb, s egyben a maximum is, amit tehet.
Eggyel beljebb lép. Fogja a kezed, és Te a filmmel együtt szintén beljebb lépsz…
Nézőként még mindig az a lelkes, rajongó egyetemista vagyok, aki reggeltől estig nézné a dokufilmeket, és mélyen tiszteli az alkotóit. Gyakran értelmes, gondolkodó emberek is bekajálnak a valódi lényeget nem látó, azt meg sem közelítő, látványos, ügyes, de csak a felszínt kapargató műveket. Mert vonz minket a dolog különössége, izgalma, újdonsága, ismeretlensége – hüledezünk vagy vigyorgunk, bőgünk vagy felháborodunk és mindeközben nem vesszük észre, hogy „nem léptünk eggyel beljebb”, hogy nem segítettek hozzá az értéshez, a valós megismeréshez, a léleképüléshez. Pedig művészi alkotásokról és nem a média szemetet gyártó ál – való – világ műsorairól beszélek.
Mert folyamatos gond, nehézség – hús-vér emberekkel dolgozva – az intimitás határait folyamatosan súrolva, sőt igazság szerint azon talán át is lépve olyan mélyre ásni, ahol mondjuk az ok és nem már valamiféle okozat rejlik. Nekem az a film soha nem nyújt igazi élményt, amelynek a végén azt érzem: Jó. És?
Persze nehéz a dolog, mert az emberek legelemibb ösztöneire hatni, vérben, könnyben, nyálban… tocsogni, a szenzációra kihegyezni nagyon hatásos, csábító, állítólag nézők millióit csalogató lenne.
Ahogy persze nehéz NEM visszaélni egy ember bizalmával, nem kihasználni őt, majd később, a forgatás befejeztével nem „elejteni” az illetőt.
Az ember folyamatosan etikai kérdésekkel találja szemben magát. Sokszor múlik hajszálon, hogy még éppen megtehetek-e valamit vagy egy nem megengedhető határt átlépek.
És ugye nem mindegy, hogy a kameránknak kiszolgáltatott emberünkkel együtt nevetünk, vagy őt kinevetjük; hogy sorsával élünk, mert valamit közölni szeretnénk, vagy avval visszaélünk; hogy őt példázatul, tanulságul, őt személyiségében nem sértve használjuk vagy kihasználjuk. Meg aztán úgy gondolom, hogy a megalázott ember akkor is az, ha ő ezzel nincs tisztában. Elég ha egy valaki tudja…
Ha bármi bővebben érdekel, fordulj hozzám.
