(…) Ízig-vérig mai látlelet Sós Ágnes Tőkések vagyunk vagy mi című alkotása. A kilencvenes évek közepén öt friss diplomás fiú „jó helyen volt, jókor", és szinte a semmiből, egy hatalmas cégbirodalmat épített föl. De multimilliomos hőseink egyáltalán nem látszanak boldognak. Túlságosan is sikeres vállalkozásuk csapdájába estek. Elmagányosodtak, munkatársaik a közelükbe sem mernek menni. Vallomásaik sem hatnak őszintének, kompenzálnak. Görcsösen bizonygatják, ők most is ugyanolyan emberek, mint bárki más. A filmet titkok lengik körül. A rendező nem volt hajlandó elárulni, kik szponzorálták a forgatást, és még abban sem biztos, hogy a szereplők (akik az ő régi barátai) hozzájárulnak-e a szélesebb körű forgalmazáshoz. (…)

Stark L. László, Magyar Hírlap, 2003. január 30.

 

Pénzrabszolgák

Öten – összezárva. Egy zacskóból lélegeznek – állítólag nincs szaga, de mindőjüket vadítja –, egymás hozzáértésére, munkájára szorulnak, konkrétabban pedig ma egy lízingcég székházának fönti emeletszobáiban szorgoskodnak. Úgy élnek, mint a királyok – és mint pénzrabszolgák. Leginkább arról dekáznak egyre gyakrabban, hogy akkor mi is történjék most.

Az évtizednyi történet origójában, a kilencvenes évek elején induló vállalkozásuk. Aztán ma, tíz év járma (?), hogy pénzük, mint a pelyva… Életük magyar viszonylatban alig érzékelhető jólétben morzsolódik. De hogyan tovább, ha teli a zacskó? – ez a filmgerinc. Visszavonulni, kiszállni, avagy tőkéstársat keresve – ajánlkozó bőven akad – továbbnövekedni? (Esetleg: kiugorni, de valami más dologba fogva ismét újrakezdeni, építkezni? „Alkotni”?) A dilemma e két pólus közt őrli otthonadóit. Bár némelyikükben felrémlik, többről is szó lehet itt: nem csupán a pénzről, meg arról, hogy túlgazdagodva miképpen is forog majd a kerék tovább, életvitelről, baráti kapcsolatokról, a menedzserlét iránti undorról esik szó. Időközben az egykori kollégákból alkalmazottak lettek. Ha lemennek a büfébe, beosztottjaikkal találkoznak, akik egykor barátaik voltak. Néhány panaszszó: már nincs senki, aki problémáival hozzájuk fordulna.

A gondhelyzet minimum kettős természetű, még ha ez nem is ér mindannyiuk tudátküszöbéig. A szituáció nem csupán a kiszállni vagy továbbnövekedni dilemmába sűrűsödik, hanem egy másik irányt is mutat: megőrizhető-e továbbra is az a személyiség az új helyzetben.

A rendező, Sós Ágnes azt mondja, ha kezdetben tudta volna, hogy tíz év alatt mire viszik a fiúk, akkor követhette volna a sorsukat, amolyan lekövető filmet készített volna a semmitől a csúcsig. Ha a rendező kedve, ereje engedi – és ha a fiúk sem bánják, hogy életük egy sokkal kritikusabbnak ígérkező szakaszában filmezzék őket –, nem lehetetlen, hogy a következő tíz évről készítendő még érdekesebb lehet.

Balázs Sándor, Magyar Demokrata, 2003. február 13.

 

(…) „Tőkések vagyunk, vagy mi” – mondja kicsit ironikus furcsállkodással Sós Ágnes azonos című filmjének egyik szereplője. Ők öten, a rendszerváltás környékén diplomázott fiatal közgazdák szintén egy tanulási folyamat részesei. Okos, kreatív, jól képzett szakemberek, akik megtanultak vállalatot alapítani, vezetni és gyarapítani, tudják, hogy a siker egyik záloga „jókor lenni jó helyen", hozzászoktak, hogy a tőkecápák világában érzékenykedésnek helye nincs, csak a teljesítmény számít, meg az időben meghozott, kőkemény döntések, és eközben – cáfolván a sztereotípiákat – barátok maradtak, szerethető, jókedvű fiatalemberek. 32 évesek. De egyikőjük, talán a legmeditatívabb alkatú, azt mondja, hogy két év múlva valószínűleg abbahagyja az egészet. És még egy mondat a filmből: „Az embernek eltompul az érzékenysége a pénz iránt. Százmillióval több vagy kevesebb, oly mindegy…” (…)

Á. Serey Éva, Criticai Lapok, 2003/3-4.

 

Sós Ágnes a másik végletről, gazdag és sikeres vállalkozókról forgatott filmet. Nem sok ilyenben volt részünk az elmúlt években, korántsem véletlenül, és nem is a dokumentaristák figyelmetlensége vagy lustasága miatt. A Tőkések vagyunk, vagy mi hőseit nem sokkal az egyetem befejezése után érte a rendszerváltás; gondoltak egy nagyot, és közösen belevágtak egy Magyarországon eladdig nem létező gazdasági tevékenységbe, a lízingbe. És bejött nekik. Amikor, még mindig csak harmincvalahány évesen, felidézik a kezdetet, maguk sem értik egészen, és a tapasztalatlanok, zöldfülűek bátorságának tudják be a fejesugrást az ismeretlenbe. Most válaszút elé érkeztek: a cég elérte növekedése határait, lépni kell. Ők felértek a csúcsra, ahol már nem számít százmillió ide vagy oda (árulja el kissé pironkodva az egyikük). Ezek az emberek a saját munkájukkal és tehetségükkel, törvényesen szerezték a vagyonukat, és van bennük társadalmi felelősségérzet, próbálnak jó ügyeket (kórház, gyereksport) támogatni. Nincs szégyellnivalójuk, emelt fővel állhatnak a kamera elé. Látjuk őket dolgozni, értekezni, családi körben, szenvedélyeiknek hódolva, vállalati bulin, sőt még munkahelyi konfliktuskezelés közben is. Őszintén beszélnek a dilemmáikról. A nézőben mégis motoszkál a gyanú, hiteles személyiségeket vagy szerepjátszókat lát-e? Talán megszoktuk, hogy a dokuban többnyire nehéz sorsú szerencsétlenekkel találkozunk, akik kendőzetlenül önmagukat adják, és az a kis igyekezetük a kozmetikázásra csak még esendőbbeknek mutatja őket. Sós mindenesetre jelentős fegyvertényt hajtott végre azzal, hogy mikrofon és kamera elé bírta ültetni ezt a felhőkbe vesző réteget.

Bori Erzsébet, Filmvilág, 2003/4.